Sziasztok!

Annyira, de annyira nem akartam, hogy eljöjjön ez az idő...nem akartam megírni ezt a bejegyzést, mert annyira rettegtem tőle, de sajnos elkerülhetetlen és úgy érzem tartozom nektek is ennyivel, elvégre ti is szorítottatok, hogy a kis öreg harcosom, Sid, helyrejöjjön. De az élet megint pofon vágott, mert miért ne? 

Sajnos szombaton (2022.03.19) délelőtti órákban Sid itt hagyott minket örökre. És elképesztően nehéz ezt felfogni, de valahogy el kell mégis fogadnom. Részben mindig is számítottam rá, hisz előbb-utóbb mindenki eltávozik, és Sid már "senior" korban volt. Arról is blogoltam már előzőleg, hogy mi történt vele és miért etettük már két hónapja. Sőt, azt nem is említettem, hogy az etetés mellett, ugye lefogyott, de visszatért még a bőrgomba problémája is, ezért a hasán, és a testének hátsó felén, mindkét oldalt teljesen elhullt a szőre...Szóval ugyanazzal a samponnal, amivel még a múlt évben is fürdettük ugyanez a probléma miatt, újra kezeltük és fürdettük. Idővel a sok kuporgás miatt, a hátsó lábain a talpai is bevörösödtek, sőt az egyik gennyes is lett, ezrét erre is kaptunk egy antibiotikumos kenőcsöt és kezeltük vele....Tudjátok, egyik csapás a másik után, kb. hetente mentünk az állatorvosunkhoz, a különböző problémákkal...

Az egészben viszont az a legnagyobb dolog, hogy mindegyik problémát sikerült és tudtuk kezelni. Sid egyre jobban volt, ügyesebben evett már magára is, reggelente kiabált a többiekkel és jött a kaja után, már a szénát is majszolta, sőt még zöld borsó pehelyt is tudott enni. A bőrgomba probléma is javult, a szőre szépen nőtt vissza. A talpain is elmúlt a gyulladás, csak kicsit voltak már vörösek. A szobában is járkálgatott mikor elengedtem, csalogattam kajával is, hogy járkálgasson, mert a hátsó lábai nehezebben mozogtak neki. Ez részben az öregség, másik részben az, hogy apró kis daganatok voltak a lábacskáin a bőr alatt. Ezeket már kb. egy éve felfedeztük, a doki azt mondta, hogy figyeljük nem-e nőnek, mert ha nem nőnek, akkor nem kell piszkálni őket. És nem is volt probléma velük, szerencsére ugyanakkorák maradtak, csak néha fájtak Sid lábai, tudjátok, mint az öregek, mikor rossz az időjárás...

Mégis...a sok pozitívum ellenére történt valami amire nem számítottunk és most sem értjük mitől lépett fel, de ami Siddel végzett az puffadás volt. Igen hasi puffadás. Nagyon-nagyon veszélyes a tengerimalacoknál, mivel ők nem tudnak gázt sem üríteni és hányni sem, így a gázok felhalmozódása elkezdi nyomni a rekeszizmot és ez megfullasztja a malacot. Szerda délutántól elment az étvágya és keménynek éreztem a hasát. Csütörtökön rosszabb lett, adtunk neki a nap folyamán kétszer is Espumisan emulziót, mert ugye az embereknél is ezt adják a puffadásra. (Megj. ez nem marhaság, tényleg ezt adják a malacoknak is, az állatorvosunk is ezt javasolta, a kisbabáknak való verziót). Látszott rajta, hogy fájdalma van, nagyon könnyeztek a szemei és gubbasztott, jobban mint azelőtt...Már csak minimális kaját és vizet tudtunk bele erőltetni, nem kellett neki semmi, nem akart enni. Péntekre rosszabbodott és még nagyobb lett a hasa, ekkor döntöttem úgy, hogy itt nincs mese, irány az állatorvos. Kapott injekciót és mondta, hogy másnap menjünk vissza vele, ha nem javul. Sajnos a nap folyamán is csak rosszabodott, adtunk még neki Espumisant is este, de semmi változás. Az éjszaka folyamán még vettem ki, próbáltunk még adni neki vizet, de gyakorlatilag már ömlött a nyála, folyt végig a kezemen...Rémes volt nézni, csak hozzám bújt és semmit nem tudtunk tenni érte, éreztem, hogy a kis lábai és fülecskéi is mennyire hidegek már, mert már nem volt rendes keringése. Gyakorlatilag egész péntekről szomatra éjszaka fent voltam, kb. 2 órát ha szundítottam, imádkoztam, zokogtam, hogy bírja még ki reggelig, hogy menjünk be a dokihoz még, hátha még van esély vagy ha már nincs, akkor altassák el, hogy ne szenvedjen.

Az idegességtől annyira rosszúl voltam szombat reggel, hogy remegtem, fájt a hasam, hasmenésem volt, folyamatosan a wcre rohangáltam pisilni is (bajom van állítólag a mellékveséimmel is, ezért az adrenalintól olyan reakcióm van, hogy folyamatosan pisilnem kell, rengeteget), hányingerem is volt, de szerencsére a hányásig nem jutottam el. Ezért szombat reggel, mert igen Sid átélte az éjszakát, anyu vitte be még a dokihoz, én nem tudtam menni. Személy szerint azt hittem, hogy el fogják altatni, de nem, a doki adott még neki két injeckiót, hogy még próbálkozzunk. Mikor Sidyt visszaraktam a ketrecébe, már gyakorlatilag nem is tudott lábra állni, tántorgott és feküdt le. Mivel az előző nap is a szuri után eléggé álmos és kómás volt, ezért úgy voltunk vele, hogy várunk egy kicsit, lássuk történik e valami változás, hátha jobban lesz egy kicsit és akkor próbálkozunk újra etetés-itatással. Ledőltem kicsit én is pihenni, aludni, hogy teljen az idő. 2 óra telt el: 11:00-13:00. Anyu keltett fel, Sid már az örök álmát aludta, szépen le volt feküdve, kijött még előtte a kiságyából, ahova beraktam és félre tolta az útból, valszeg megint haragudt az ágyra valamiért, mint máskor is szokott...Nem tudom pontosan mikor halhatott meg ez a 2 óra alatt, de szerintem elég hamar 11 után, mert már beállt a hulla merevség és ki volt hűlve a kis teste 13kor...Szombat este eltemettük Johnny sírhelye mellé. Remélem a túlvilágon már megtalálta a kis barátját!

Azelőtti éjjel sokáig volt az ölömben, pontosabban a mellkasomon feküdt, ahol mindig is szokott, simiztem és puszilgattam, sokat beszéltem hozzá...Elmondtam neki, hogy mennyire szeretem és megigértem neki, hogy vigyázni fogok a kis nevelt lányára, Mandyre, akit nagyon szeretett, mindig olyan örömmel berregett neki mikor látta és bújt hozzá, most is míg beteg volt. Mondtam neki, hogy mennyire jó fiú volt és hogy mennyire fog hiányozni...Tudjátok az egészben ez a szörnyű, hogy ennyi ideje küzdöttünk ezekkel a betegségekkel és mégis, egy ilyen "banális" dolog végzett vele, aminek az okát nem is tudjuk, mert fogalmunk sincs mitől lépett fel a puffadás, hisz semmi nem változott az étrendjében, és nagyon is jól evett azelőtt...Nagyon bosszantó és kiábrándító, hogy hiába adtunk meg minden segítséget, nem sikerült megmenteni. Ne értsétek félre, nem haragszom Sidre, csak úgy minden másra...Nem igazság. 

Nagyon hiányzik, hisz egyik legjobb barátom volt, de tényleg, nagyon össze voltunk nőve, annyira hasonlított rám természetben, megszámlálhatatlan puszit kaptam tőle az évek során, még most utóljára szerda este is puszilgatta a kezem, pedig már nem volt jól...Nagyon rossz, hogy nem látom a kis fekete szőrgombócom a ketrecben. Sid 5 évet és kb. 4 hónapot élt, ami önmagában már szép kor. Furcsa ez...ma is folyamatosan bennem volt az ösztön, hogy megnézzem mit csinál épp, meg hogy kéne már etetni újra...kell néhány nap míg elmúlik ez a feldúlt állapotom, meg kell próbáljak a munkára koncentrálni, hisze semmivel nem tudtam foglalkozni az elmúlt napokban, bár kedvem és erőm sem volt hozzá...

Most már Tony kapta meg a teljes területet. Szegénykém eléggé meglepődött, hogy átjöhet újra erre a felére, a kisebbik ketrecbe, de az üres...Mondjuk Tony viszonylag jól megszokta ez a két hónap alatt, hogy egyedül van, egyelőre nem vettem észre rajta, hogy szomorú vagy depis lenne. Egyelőre csak a 3 "gyerekkel" maradunk, anyu nem akarja, hogy több malacot vegyünk. Én őszintén szeretnék egy kisfiút Tony mellé társnak, de meglátjuk mi lesz ebből.

Egyébként szerintem a macskánk (Jack) is meglepődött, hogy miért nem megyünk ki reggel korán és nap közben is többször a konyha asztalra etetni Sidyt, mert ő mindig jött és ült mellette, figyelte, dorombolt neki.

Megosztom itt is ezeket az uccsó képeket róla, amiket kb. egy hónapja készítettem, akkor még viszonylag normálisan nézett ki, nem volt olyan sovány és a szőre sem volt elhullva. Azóta többet nem fotóztam, mert nem akartam, hogy úgy maradjon meg az emlékeimben...Az egyik fotón Jackel ülnek az asztalon, a másikon meg a nevelt lányával, Mandyvel vannak egymás mellett. A fotók eredetileg színesek.

Bj-Lydia